3.fejezet

* Andy-t annyira szorosan magamhoz húztam, hogy hallotam a szívverését.

Lindsey: Szeretlek!.. és boldog vagyok.
Andy: Én is, és itt akarok maradni veled.
Lindsey: Énis, de lassan haza kéne mennem.
Andy: nem érdekel, úgyse veszik észre, a kedvemért legyél rossz, és maradj itt velem (nyomott egy puszit a homlokomra.
Lindsey: rossz leszek, és veled maradok ( szorítottam magamhoz.)

Hope*

Nagyon féltem találkozni Dylan-el, de megtettem,..

Dylan: szóval láthatlak?
Hope: igen, de félek.
Dylan:.. amit írtál, azt tudattad velem hogy szeretsz, ne félj tőlem, csak mutatni szeretnék valamit.
Hope: de én olyan hülye vagyok.
Dylan: Bolond vagy, Imádlak, látni akarlak.
Hope: oké, készülök, és hol találkozzunk?
Dylan: Elmegyek eléd.
Hope: oké, sietek, szia 
Dylan: Szia

Nagy nehezen el készültem, de remegtem az idegtől, féltem, zakatolt a szívem. Nem vágytam másra csak Dylan ölelésére, hogy azt mondja szeret, és csakis rá.

Elkészültem, és kiléptem az ajtón. Megláttam Dylan-t magam előtt, hátratett kézzel ült a BMX-en.
Azt hittem le borulok a lépcsőn, az ájulás határán voltam, amikor Dylan mosolyogva nézett rám, én meg csak paráztam, mint aki nem kap levegőt.

Dylan: jól van?
Hope: aha, persze (mosolyogtam)
Dylan: Biztos? nem nézel ki túl jól... (ferdítette el a száját)
Hope: jó...jól vagyok, csak parázok..
Dylan: de ne félj.

Nyújtotta felém a kezét. Megfogtam a kezét és levezetett a lépcsőn. Majd megfogta a BMX-et, felemelte és elkezdte tolni.

Hope: hogy-hogy BMX-el jöttél?
Dylan: szeretnék mutatni pár trükköt.
Hope: csak vigyázz magadra.
Dylan: most már fogok magamra vigyázni, mert értelme lett az életnek (mosolyodott el és nézte a földet, miközbe mentünk egyenesen)

Tudatlan fejjel ránéztem, láttam ahogyan aranyosan mosolyog, és csillognak a szép kék szemei. Elpirultam.

Sétáltunk tovább, és egy sikátorhoz értünk, ami full sötét volt.

Dylan: szoktál félni a sötétben?
Hope: rohadtúl félek, nem megyek oda be.
Dylan: HMM.. szeretem a félős lányokat, így értelme lesz hozzám bújnod. (mosolygott és a szemembe nézett mélyen).
Hope: De Dylan, én nagyon félek.
Dylan: ha megfogom a kezed, és átmegyünk? csak csukjad be a szemed (mosolygott és nyújtotta a kezét felém) Gyere.

Megfogtam a kezét, és elindultunk, kb a sikátor közepén Dylan megált, és megszólalt.

Dylan: kérdezhetek?
Hope: bármit.
Dylan: Elmondod pontossan mit érzel irántam? ( engedte el a kezem)
Hope: őőőő... Dylan félek...
Dylan: csak mond el, mert én érzek valamit, de pontosan nem tudom mit, és megszeretném tudni, hogy ugyan azt érzem-e amit te.
Hope: Dylan... (folyt ki a könnyem, azt hittem örökre elveszítem Dylan-t.)
Dylan :pszt.... Érzed ezt?  (fogta meg a kezem, és a mellkasára helyezte)
Hope: igen, ver a szíved, hála isten.
Dylan:.. nem az, itt a lényeg az hogy AHOGYAN ver a szívem. Tudod hogy akár hányszor láttalak, akárhányszor beszéltünk, mindig elkezdett verni a szívem, mintha a te nevedet mondaná folyamatosan. Senkinél nem éreztem ilyent.
Hope: elloptad a szavaim.
Dylan: elloptad a szívem. Ha átlépünk a sikátor másik oldalára, vehetjük úgy, hogy egy szintel feljebb?
Hope: De én félek.
Dylan: nincs mitől félned, itt vagyok, és bármi lesz, veled leszek, és védeni foglak. 

Magához húzott szorosan, a kezével óvatosan elkezdte simogatni az arcom. Éreztem ahogy remeg a keze, éreztem az illatát. Majd megfogta a kezem, és végigmentünk a sikátoron.

A sikátor másik oldalán egy csodaszép kikötő volt.